A folyóparton te előre sétáltál, ő pedig mögötted... A víz kristálytiszta volt, a napfény számtalan mosolygó arcocskaként táncolt rajta. A parton virágzó barackfa alatt megfordultál és azt mondtad: „Nézd, az emberi arc és a barackvirágok egymás ragyogását tükrözik.” Ó, a mosolyod igazán gyönyörű volt, teljesen gyönyörű.
Azt mondtad, hogy az összes vers közül a kedvenc sorod az volt: „Az emberi arc és a barackvirágok tükrözik egymást a bíborvörösben.” Drágám, tudod, milyen fájdalmas, amikor az emberi arc nyomtalanul eltűnik...?
Azt mondtad, el kell menned, és soha többé nem lesz időd megnézni a barackvirágokat.Azt mondtad, még tartozik neked egy mondattal. Annyi kedves szót mondott neked, de az „Szeretlek” kimaradt. Mit is mondhatott volna? Annyi okod volt, ami arra késztetett, hogy elmenj. Még tízezer „Szeretlek” is csak növelte volna a bánatot...
Amióta elmentél, éjszakáról éjszakára rólad álmodik – még mindig a folyóparton, még mindig a barackvirágok alatt. Még mindig azt a sort szavalod: „Az emberi arc és a barackvirágok egymás vörösségét tükrözik.”
Amióta elmentél, barackfákat ültetett a folyópart mentén, csak abban a reményben, hogy egy nap visszatérsz, hogy tükrözd a vörösségüket...