Hamarosan elérkezett az utolsó évem második féléve, de tanulmányi eredményeim egyáltalán nem javultak. Tudtam, hogy a jelenlegi jegyeimmel lehetetlen lesz bejutni az egyetemre, hacsak nem történik csoda. Ebben a helyzetben nem volt más választásom, mint elkezdeni tervezni a jövőmet.Az iskolai teljesítményem romlásának fő oka az volt, hogy szinte minden energiámat az írás iránti szenvedélyemnek szenteltem. Őszintén szerettem az irodalmat, és reméltem, hogy ebben a területen fogok fejlődni. Szorgalmas írási erőfeszítéseimet a sors igen nagylelkűen megjutalmazta. Abban az időben már elértem némi elismertséget az országos iskolai irodalmi színtéren, de más tantárgyakból katasztrofálisak voltak a jegyeim, minden vizsgán az osztályom végén végeztem.Ahogy a mondás tartja, nem lehet két urat szolgálni; az egyik területen elért eredmények elkerülhetetlenül a másik területen elszenvedett veszteségeket jelentenek. Csak a középiskola utolsó évében éreztem igazán a tanulás sürgősségét, mert mindig is az volt az álmom, hogy egyetemre menjek. Az előzetes vizsgákon azonban szégyenletesen gyenge eredményeket értem el – mit tehettem volna? Túl nagy lemaradásom volt. Éppen a jövőmön töprengtem, amikor rátaláltam egy hunanból küldött hirdetésre, amelyben egy ifjúsági újság szerkesztői állást hirdetett meg.A hirdetésben nem szerepelt, hogy formális képesítésre lenne szükség, csak szerkesztői munkára való lelkesedésre és szilárd íráskészségre – ami tökéletesen illett az én profilomra. Azonnal elküldtem a jelentkezésemet. Mivel középiskolás éveim alatt több mint tucatnyi cikket publikáltam abban az újságban, gyorsan választ kaptam: megkaptam az állást, de a szerkesztőség jelenlegi munkaterhelése miatt azonnal el kellett kezdenem.Valakinek, aki reménytelennek tartotta az egyetemi felvételt, ez természetesen óriási öröm volt. Ráadásul a felajánlott fizetés az akkori viszonyokhoz képest meglehetősen bőséges volt. A választ elolvasva azt gondoltam magamban: mivel úgyis nem jutottam be az egyetemre, nem lenne sok értelme a hátralévő hónapokat az osztályteremben tölteni. Így hát benyújtottam a visszalépési kérelmemet az iskola tanulmányi osztályára.Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elbukom az egyetemet, és elveszítem azt a munkát is. Miután benyújtottam a kilépési kérelmet, elkezdtem összepakolni a holmimat, és felkészültem a hunani ifjúsági újsághoz való távozásra. Gondoltam magamban, hogy szeretek írni, és az újságírói munka tökéletesen illik hozzám. Éppen amikor a lelkem szárnyalt, az oktatási osztály vezetője, aki mindig is csodálta az írási képességeimet, felkeresett. Miután érdeklődött a helyzetemről, rám nézett, és azt mondta: „Hadd meséljek el egy történetet.Ha ezt a történetet hallva is ragaszkodsz a visszavonuláshoz, nem állok az utadba.” A történet, amit elmesélt, Nagy Sándorról szólt. Az ókori Görögországban Krőzus, Frígia királya egy figyelemre méltó csomót kötött a szekerére. Megjósolta, hogy aki ki tudja oldani, az meghódítja Ázsiát. Kr. e. 334-ig senkinek sem sikerült kibogoznia a csomót.Aztán Alexander betört Kis-Ázsiába. A Gordius-csomó előtt állva kardját elővette, és habozás nélkül elvágta. Később valóban meghódította a Perzsa Birodalmat, amely ötvenszer nagyobb volt Görögországnál. A történet befejezése után a dékán megkérdezte: „Tudod, miért sikerült Alexandernek?” Nem tudtam a választ. „Mert feladta a hagyományos gondolkodásmódot.Az igazat megvallva, a gordiuszi csomó valóban kibogozhatatlan volt. Késen kívül nem volt más módja a kibogozásának. A tanulmányi vezető komolyan nézett rám. „Most is vissza akarsz lépni a tanulmányaidtól?” „Hadd gondolkozzak rajta!” A szívem úgy érezte, mintha egy üveg kevert érzelmeket borítottak volna fel. „Gondold át alaposan, fiam!” A tanulmányi vezető megveregette a vállamat. Ezután komolyan elgondolkodtam azon a döntésemen, hogy visszalépek és szerkesztői állást vállalok.Ezen töprengés közben hirtelen rájöttem, hogy az elmúlt napok úgynevezett erőfeszítéseim nem voltak őszinték. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha nem is jutok be az egyetemre, az íráskészségem biztosan meg fogja biztosítani a megélhetésemet. Következésképpen erőfeszítéseimet elhomályosította az önelégültség, hiányzott belőlük a kétségbeesett utolsó harc elszántsága. Megértettem, hogy a dékán arra buzdított, hogy tanuljam meg a lemondás művészetét, és ne hagyjam magam elcsábítani a szerkesztői állás csábításától.Meghoztam a döntést: még ha kudarc is vár rám, a legnemesebb formáját választom a vereségnek – azt, hogy minden erőmmel küzdöttem. Ezután félretettem minden zavaró tényezőt, és teljes szívvel a tanulásnak szenteltem magam. Talán a lemondás iránti elszántságom hatására a sors ajándékba adott nekem egy lehetőséget: felvételt nyertem egy egyetemre felvételi vizsga nélkül. Természetesen ezt a mentességet az írásbeli eredményeimnek köszönhettem. Az egyetemen rengeteget tanultam, és az íráskészségem is jelentősen fejlődött.A diploma megszerzése után egy korábbi szerkesztői munkámnál sokkal jobb állást kaptam. Azonban az ifjúsági újság később rossz vezetés miatt megszűnt. Az a döntésem, hogy a középiskola utolsó évében feladom, egy sokkal kifizetődőbb világ kapuit nyitotta meg előttem. Ez az élmény megtanított arra, hogy az élet bizonyos fordulópontjain csak az merész lemondás révén lehet megragadni a nagyobb, hosszú távú nyereséget hozó lehetőségeket.
(A fenti tartalom kizárólagos felhasználási jogát a Family Doctor Online birtokolja. A jogosulatlan reprodukció tilos.)