Néha megkeresel, megfogod a kezem. Hirtelen megjelenésed még mindig megérinti a szívemet. De én is megtanultam maszkot viselni előtted – sem meleg, sem hideg, sem sós, sem unalmas. Gondtalanul nevetek, és nem hullatok több olcsó könnyet.
Csak sok idő elteltével, csak akkor, amikor már nincs hová visszavonulni, jövünk rá, hogy amit egyszer saját kezünkkel eldobtunk, az a következő napokban soha többé nem találkozhatunk vele.
Még mindig hiszek a szerelemben, de már nem hiszem, hogy örökké tart.
Hirtelen eszembe juttattad, hogy az idő, amióta ismerjük egymást, évekre számolható.
Miután végigjártam veled ezt az utat, te is egy olyan ösvény lettél, amelyen elhaladtam.
Tudom, hogy a felejtés könnyű – csak el kell fordítani a tekinteted, le kell állítani a gondolataid, el kell engedni az emlékeket, és akkor elhalványulnak, mint az égbolt a tűzijáték után.
Csak akkor jössz rá, hogy a veszteség nagyobb békét hoz, mint a birtoklás, ha átlátod a dolgokat.
Semmi sem felejthetetlen. Az idő kitöröl téged – először az arcodat, aztán a hangodat, a szavaidat. Nem most, de egyszer.
Így szétszóródunk az idő szeleiben. Visszatekintve nem látjuk közös pillanataink nyomát, pedig egyszer olyan hevesen ragaszkodtunk egymáshoz.
A vég és az út befejeztével tovább maradni önzőségnek tűnik, még saját magunk számára is.
A mélyen eltemetett szavak nem szándékosan vannak elrejtve; csupán nem minden fájdalmat lehet hangosan kiáltani.
Nem kerültelek téged, és nem kerültem magamat sem.
Neked csak megadtam magam, de soha nem felejtettelek el.